Blog
A nagymama asztala
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alkonyat, amely pontosan olyan bizonytalan volt, mint az ember, aki éppen megérkezett alá.
Az a fajta alkonyat volt, amely nem dönt el semmit: nem mondja ki, hogy este van, de már nem engedi, hogy nappalnak hívjuk. Réka a nagymama udvarába lépve látta, ahogy a diófa levelei lassan, kissé sértődötten mozogtak, mintha egész nap vártak volna valamire, ami végül nem történt meg.
Réka becsukta maga mögött a kaput. Nem csapta be, csak hagyta, hogy a zár finoman a helyére kattanjon. Mindig így csinálta. A nagymama szerint a hangos ajtók idegesek, a csendesek gondolkodnak.
Az udvaron megállt egy pillanatra. Nem nézett körül, mégis érzékelte a helyet: a föld enyhe hűvösségét, a diófa illatát, a ház falából áradó melegséget. Mintha a tér már tudta volna, hogy szükség lesz rá.
Bent a házban ugyanaz az illat fogadta, mint húsz évvel ezelőtt: főtt alma, kávé, régi könyvek és valami megnevezhetetlen, amit Réka csak „időnek” hívott.
A nagymama a konyhában ült, az asztalnál, háttal az ablaknak. Egy tál almát hámozott. A mozdulatai lassúak voltak, de pontosak. Nem lepődött meg.
– Tudtam, hogy jössz – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – A kanalak ma egész nap ferdén álltak a fiókban.
– Ez mit jelent? – kérdezte Réka, miközben levette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta.
– Hogy valaki nem találja a helyét. – felelte a nagymama. – A kanalak ilyenkor mindig panaszkodnak.
Réka halványan elmosolyodott. Ez volt az a mosoly, amit akkor használ az ember, amikor még nem tudja eldönteni, hogy sírni vagy nevetni lenne-e helyesebb. Leült az asztalhoz.
Az asztal vastag volt, tömör, tele karcolásokkal, égésnyomokkal, apró sérülésekkel. A nagymama szerint az asztalok olyanok, mint az emberek: attól erősek, hogy sok mindent túléltek.
A nagymama egy almát Réka elé csúsztatott, és odatette a kést is.
– Ha van kedved – mondta. – Ha nincs, az is rendben van.
Réka egy darabig csak nézte az almát. Aztán megfogta a kést. Nem sietett. Az első mozdulat bizonytalan volt, a héj kicsit vastagabb lett, mint kellett volna.
– Baj van? – kérdezte végül a nagymama.
– Van… de nem tudom, mi – mondta Réka.
– Az a legfárasztóbb fajta – bólintott az idős asszony. – Amikor a baj inkább érzet, mint esemény.
Réka tovább hámozta az almát. A héj egy hosszú csíkban lógott le az asztal széléig, majd elszakadt. Ez valahogy bosszantotta. Előrehajolt, könyökét az asztalra tette, fejét kissé előre döntötte, és a bal kezével megtámasztotta a homlokát.
Nem tudta, miért így. Egyszerűen így esett jól.
A teste hamarabb döntött, mint az elméje.
A nagymama ezt látta, de nem szólt.
Nem kérdezte meg, mit csinál. Nem igazította meg a kezét. Nem mondta, hogy „ülni így nem egészséges”, csak tovább hámozta az almát.
– Tudod – szólalt meg kis idő múlva –, az emberek mindig meg akarják oldani a dolgokat.
– És nem az a dolguk? – kérdezte Réka.
– Nem egészen – felelte a nagymama. – Az élet inkább olyan, mint egy kert. Ha türelmetlen vagy vele, attól még nem nő gyorsabban.
Réka nem válaszolt. Érezte, ahogy a mellkasában valami lassan enged. Mintha egy belső kötél, amit eddig túl szorosra húztak, most egy kicsit meglazulna. A gondolatai nem tűntek el, csak nem tolongtak.
– Nem tudom, mit akarok – mondta végül halkan. – Dolgozom, megfelelek, döntéseket hozok… és közben olyan, mintha nem lennék ott igazán.
– Az emberek gyakran elköltöznek magukból – jegyezte meg a nagymama. – Csak a test marad otthon.
Réka felnevetett. Rövid, meglepett nevetés volt.
– Nagyi… te mindig tudtad a válaszokat?
– Nem – nevetett fel a nagymama. – Csak megtanultam együtt élni a kérdésekkel. Sokkal udvariasabb társaság.
Az asztalon egy apró repedés futott végig. Réka követte a szemével. A gondolatai lassabban mozogtak, mint máskor.
– Furcsa – mondta. – Nem érzem, hogy bármit csinálnék, mégis történik valami.
– A legfontosabb dolgok mindig így történnek – mondta a nagymama. – Amikor nem siettetjük őket.
Az óra a falon megkondult. Nem pontosan. A nagymama sosem állította be. Azt mondta, a pontos idő túl nagy nyomás egy ilyen öreg tárgy számára.
Réka lassan felegyenesedett. A keze magától csúszott le a homlokáról. A levegő mélyebben ért a tüdejébe.
– Azt hiszem, maradok vacsorára – mondta.
– A leves már számolt veled – felelte a nagymama.
Később együtt ettek. A leves lassan hűlt, a kanál tompán koppant a tányér szélén. Az asztal szilárdan tartotta mindezt, ahogy mindig is tette. Réka egyszer csak észrevette, hogy a fa erezete mintha élőbb lenne, mint máskor. Nem mozgott. Csak… jelen volt.
– Tudod – szólalt meg a nagymama –, ez az asztal több dolgot hallott már, mint amennyit elbírna, ha nem lenne fából.
Réka végigsimított a felületen. A tenyere alatt a fa meleg volt. Nem a leves miatt. Inkább úgy, mintha megőrizte volna mindazokat, akik valaha ide könyököltek, itt hallgattak el, itt mondtak ki vagy nem mondtak ki valamit.
– Amikor nagy döntések előtt álltam – folytatta a nagymama –, mindig ide ültem. Nem kérdeztem. Csak hagytam, hogy az asztal megtartson.
– És segített? – kérdezte Réka.
– Nem válaszolt – mosolygott az idős asszony. – De sosem engedett szétesni.
Réka ekkor vette észre, hogy a keze újra a homlokára csúszott. Most nem fáradtságból. Inkább úgy, ahogy az ember megérint egy régi emléket, hogy megbizonyosodjon róla: még meg van. Az asztalnál ülve valahogy könnyebb volt így tartani magát.
Réka egy darabig még az asztalt nézte. Ismerős domborulatok rajzolódtak ki: a régi karcok, az apró égésnyom, a hosszú, vékony repedés, amelyet gyerekkorában mindig térképnek képzelt. Most nem tűnt térképnek. Inkább nyomnak. Mintha minden egyes vonal azt mondaná: itt valaki már megállt.
Nem volt bennük irány. Nem mutatták, merre kell menni. Csak azt, hogy mások is könyököltek már itt, mások is hallgattak, mások sem tudták pontosan, mit akarnak – és mégis tovább élnek.
Réka végig húzta az ujját a repedés mentén. Nem követte végig, csak egy darabon. Épp annyin, amennyi jól esett. A mozdulat egyszerű volt, szinte jelentéktelen, mégis megmaradt benne. Mint amikor az ember egy régi dallamból nem az egészet idézi fel, csak egy sort, és attól hirtelen minden a helyére kerül.
Ekkor értette meg, hogy nem válaszért jött. Hanem emlékezni. Arra az érzésre, amikor még nem kellett mindent tudnia, csak jelen lennie. Amikor elég volt egy asztal, egy mozdulat, egy csend, ami nem kér számon.
Az este csendesen érkezett meg. Nem kopogott. Nem kérdezett. Csak leült közéjük az asztalhoz, és figyelte, ahogy két generáció hallgat, gondolkodik, és engedi, hogy a dolgok néha maguktól a helyükre kerüljenek.
…és ha valaki akkor belépett volna a konyhába, talán csak annyit lát: egy fiatal nőt és egy idős asszonyt egy régi asztalnál.
De aki figyelmesebb, észrevehette volna, hogy valami fontos történik éppen – anélkül, hogy bárki irányítaná.
Önmagunk értéke -ÖNbizalom, önÉRTÉKelés
Az önbizalomról és az önértékelésről rengeteget hallunk, sokat beszélünk. Motivációs idézetekben, könyvek borítóján, közösségi posztokban. Mégis, amikor csend lesz körülöttünk, sokszor egészen mást érzünk, mint amit napközben mutatunk. Mintha lenne bennünk egy állandó feszültség: ilyennek kellene lennem – és ilyen vagyok most.
Sokan próbáljuk ezt a kettőt közelebb tolni egymáshoz. Több teljesítménnyel, több alkalmazkodással, több bizonyítással. Abban bízva, hogy majd egyszer elég lesz, hogy majd akkor megérkezünk önmagunkhoz.
De az önbizalom nem ott kezdődik, ahol minden rendben van, hanem ott, ahol már nem fordulunk el magunktól akkor sem, amikor épp nincs.
A mérték
Gyerekként még ritkán kérdezzük meg magunktól, hogy „elég jó vagyok-e”, csak vagyunk. Kíváncsiak, lelkesek, esendők. Aztán lassan megtanuljuk figyelni a reakciókat:
Mikor dicsérnek meg? Mikor hallgatnak el, és nem jön semmi válasz? Mikor kapunk szeretetet, és mikor vonják meg tőlünk?
Sokunkban észrevétlenül alakul ki az az érzés, hogy az értékünk feltételekhez kötött.
„Ha jól csináljuk, szerethetők vagyunk. Ha hibázunk, kevesebbek.” – és ezt a gondolatot olyan mélyre visszük magunkkal, hogy később már természetesnek tűnik. Csakhogy az ára magas. Folyamatos önellenőrzés, belső feszültség, állandó összehasonlítás másokkal.
Az önbizalom csendesebb, mint gondolnánk
Az önbizalom gyakran úgy jelenik meg, mint valami hangos, látványos dolog: határozott fellépés, erős jelenlét, gyors válaszok. De a legtöbb ember, aki belül stabil, ugyanúgy bizonytalan néha, csak nem engedi, hogy ez határozza meg a hangulatát.
Az egészséges önértékelés nem azt mondja: „tökéletes vagyok”, hanem azt: „hibákkal együtt is rendben vagyok”.Ez óriási különbség.
Amikor elfogy a kapaszkodó
Amikor nincs meg ez a belső biztonság, minden külső visszajelzés túl nagy súlyt kap.
Egy rossz mondat napokig velünk marad. Egy kudarc túl mélyre visz.
Nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert egy régi érzést hoz elő újra: azt, hogy talán nem vagyunk elég jók.
Ilyenkor vagy túl sokat adunk magunkból, vagy teljesen visszahúzódunk. Mindkettő mögött ugyanaz a vágy van: biztonságban lenni. Ott a komfortzónán belül.
Az önértékelés újraépíthető
Az önértékelés alakul, változik, tanulható. Nem gyors trükkökkel és üres megerősítésekkel. Inkább apró, következetes belső munkával.
Ott kezdődik, hogy elkezdjük megfigyelni, hogyan beszélünk magunkkal.
Milyen hangon reagálunk a hibáinkra? Ugyanazzal a keménységgel szólnánk egy baráthoz is? Vagy csak magunkkal vagyunk ennyire szigorúak?
Az erszény, amit mind hordozunk
Nem üres kézzel élünk. Mindannyiunknak van egy láthatatlan erszénye, tele olyan dolgokkal, amiket az élet során gyűjtöttünk össze: túlélések, apró bátorságok, empátia, kitartás. Olyan helyzetek, amikről akkor azt hittük, nem bírjuk ki – ma mégis itt vagyunk.
Ezek az értékek nem tűnnek el attól, hogy épp magunk alatt vagyunk. Csak elhallgatnak, és nekünk kell emlékeztetnünk magunkat rájuk.
Amikor nehéz helyzetbe kerülünk, nem új emberré kell válnunk. Nem erősebbé, nem magabiztosabbá. Csak elő kell húznunk abból az erszényből azt, ami már a miénk.
Emlékezni arra, hogy voltunk már gyengék – és mégis továbbmentünk.
Voltunk már bizonytalanok – és mégis döntöttünk.
Ezek az értékek tartanak meg akkor, amikor a külső világ visszajelzései elhallgatnak, vagy épp fájnak.
Hazatalálni önmagunkhoz
Az önértékelés nem azt jelenti, hogy mindig szeretjük magunkat, hanem azt, hogy nem hagyjuk el magunkat akkor sem, amikor épp nehéz szeretni.
Talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy elég jók vagyunk-e, hanem az, hogy megengedjük-e magunknak, hogy emberek legyünk: hibákkal, kételyekkel, értékekkel.
Amikor legközelebb úgy érezzük, elfogytunk, talán elég annyit tenni, hogy megállunk egy pillanatra, és belenyúlunk abba az erszénybe, hogy emlékezzünk.
Lehet, hogy nem tanítottak meg minket arra, hogyan tartsuk számon a saját értékeinket, de újra lehet tanulni. Csendesen, figyelemmel, önmagunk felé fordulva.
Talán innen indul az a fajta önbizalom, ami nem látványos, nem hangos – de az erszényből előhúzható akkor is, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.
A kezdet
Van az a pillanat, amikor elindul bennünk valami.
Nem látványosan. Nem hangosan. Csak érezzük, hogy most más.
Az a furcsa, bizsergő állapot, amikor még minden lehetségesnek tűnik.
Amikor még nem mérlegelünk túl sokat, nem elemezünk, nem számolgatunk.
Amikor még nem halljuk a múlt hangját:
„Legutóbb is így végződött…”
„Ezt már próbáltad.”
„Ne éld bele magad.”
A kezdetben nincs tapasztalat.
Nincs kudarc. Nincs bizonyíték arra, hogy miért ne sikerülhetne.
Csak egy gondolat van, ami újra és újra visszatér:
Mi lenne, ha…?
Mi van akkor, ha mégis?
Mi van akkor, ha ez most más?
Mi van akkor, ha működik?
A kezdet tele van lendülettel.
Egy belső filmmel, amiben minden a helyére kerül, és mi végre önazonosnak érezzük
magunkat.
Még nem fájt.
Még nem csalódtunk.
Még nem tudjuk, hol lesz nehéz.
És talán pont ezért merünk ilyen bátran lépni.
Az elején minden szebbnek tűnik.
Egy új kapcsolatban ott a varázs.
Egy új munkában az izgalom.
Egy új tervnél az érzés:
„Na ez… ez most tényleg más lesz.”
A kezdet nem kér számon. Nem mutat tükröt. Nem kéri rajtunk a következetességet.
A kezdet csak megígér valamit.
Közben persze ott van benne a félelem is.
Halkan. A háttérben.
Mert minden kezdet magában hordozza:
– a kockázatot
– a bizonytalanságot
– a lehetőséget, hogy nem úgy alakul
De talán pont ettől élő. Pont ettől izgalmas, mert nem garantál semmit – csak esélyt ad.
A kezdet nem azért szép, mert könnyű.
Hanem mert mersz lépni akkor is, amikor még nem látod a végét.
Amikor nem biztos minden. Amikor még nincs kapaszkodó.
És nem baj, ha a varázs nem tart örökké.
A kezdet dolga nem az, hogy maradjon.
Hanem az, hogy elindítson.
Ha most egy kezdetben vagy, légy türelmes magaddal.
Ne akard előre tudni az egész utat.
Elég, ha azt tudod, mi a következő lépés.
Nem kell tökéletesen csinálni.
Nem kell mindent jól.
Elég elkezdeni.
Mert minden történet ott indul el,
ahol valaki egyszer csendben azt mondja:
„Megpróbálom.”
#kezdet #újrakezdés #önismeret #elsőlépés #lifecoaching #belsőút
Stressz – amikor a szervezetünk úgy dönt, ő most riasztót játszik
Ismered azt az érzést, amikor látszólag semmi különös nem történik, mégis olyan, mintha a
fejedben megszólalna egy belső hang:
„FIGYELEM. AZONNAL CSINÁLJ VALAMIT. NEM TUDOM MIT, DE AZT MOST!”
Pedig csak ülsz. Nem üldöz senki. Nem ég a ház. Maximum ránéztél az e-mail ikonra. Vagy
csak eszünkbe jutott, hogy munka után még otthon vár egy teli szennyeskosár. És ez már
bőven elég volt a szervezetnek.
Ez a stressz. A testünk saját riasztórendszere, ami kicsit olyan, mint egy túlbuzgó biztonsági
őr: nem kérdez, nem mérlegel, csak intézkedik.
Régen ennek a rendszernek teljesen jogos szerepe volt. Ha jött a kardfogú tigris, nem
kezdtünk önreflexióba, nem beszéltük meg az érzéseinket még önmagunkkal sem, hanem
futottunk. Gyorsan. Lehetőleg minél messzebbre.
A test tudta a dolgát: pulzus fel, izmok készenlétben, emésztés kikapcsolva, gondolkodás
minimalizálva. Túlélő mód: BE.
Ma viszont a „kardfogú tigris” leginkább így néz ki:
• „Holnap határidő!”
• „Nem olvassa az üzenetemet. Biztos valami baj van.”
• „Mit főzzek ma?”
A gond csak az, hogy a tested nem tud különbséget tenni tigris és határidő, az aggódalmak
között. Ő csak annyit érzékel: veszély van. És már húzza is a vészféket.
(Köszi, biológia. Nagyon lelkes vagy.)
A test nem arra van kitalálva, hogy napi 24 órában készenléti üzemmódban fusson. Ez nem
egy laptop, amit következmények nélkül lehet éjjel-nappal töltőn hagyni.
Ha állandóan „harcra kész” állapotban vagyunk:
• az alvás olyan lesz, mint egy rossz wifi – néha felcsatlakozik, néha eltűnik,
• minden pittyenésre összerezzenünk, mintha minimum egy mamut lépett volna be a szobába,
• a nyugalmunk egészséges köntösben érkezik, de belül már dobálja az evőeszközt,
• a türelmünk nagyjából egy túlérzékeny érintőképernyő szintjén működik,
• és a testünk időnként furcsa tünetekkel jelzi, hogy ő ebből most szeretne kiszállni.
Más szóval: ha sokáig ignoráljuk, a szervezet egyszer csak felteszi a kezét:
„Ennyi volt, főnök. Átveszem az irányítást.”
Itt jönne az a rész, ahol általában azt mondják:
• meditálj,
• jógázz,
• sétálj az erdőben,
• lélegezz tudatosan,
• és „egyszerűen csak maradj nyugodt”.
(ami körülbelül olyan, mintha azt mondanánk egy tehénnek, hogy „légy kicsi és repülj”.)
Nem arról van szó, hogy ezek rosszak lennének. Sok embernek segítenek. De nem
mindenkinek. És nem mindig.
Most nem következik tízpontos lista arról, hogyan szüntesd meg a stresszt három nap alatt.
Nem azért, mert nincs megoldás, hanem mert nincs egyetlen megoldás.
A stresszkezelés nem „egy méret mindenkinek” mez. Inkább olyan, mint a kedvenc bögréd:
lehet, hogy más szerint teljesen átlagos, de neked pont jó. És ha eltörne, tényleg hiányozna.
A stressz valójában nem gonosz. Inkább olyan, mint az a barát, aki kicsit túl gyakran szól rád,
és lehet nem mindig a számodra megfelelő időben:
• „Figyelj, ezt most túlzásba viszed.” – hallod ezt, amikor 2 órád van leadni a prezentációt.
• „Nem kéne mindent egyszerre.” -miközben pénzt kellene keresned ahhoz, hogy a felújításod
alatt lévő házadba két hét múlva beköltözhess.
• „Ezt most nem muszáj egyedül.” – amikor egy kapcsolat végén magadba roskadva ülsz
egyedül a gondolataiddal, azzal az érzéssel, hogy mindenki hagyjon békén.
A kérdés nem az, hogyan tüntessük el a stresszt az életünkből. Az amúgy sem reális cél. A
kérdés inkább az, hogy meghalljuk-e, mit próbál mondani, mielőtt ordítani kezd.
Van megoldás. Mindig van.
Néha csak annyi, hogy nem próbálunk minden nap hősök lenni. Nem reagálunk azonnal
minden belső riasztásra. Nem vesszük halálosan komolyan minden gondolatunkat.
És néha elég ennyi kérdés:
„Oké… és én most, hogy is vagyok ezzel?”
A válasz gyakran már ott van benned. Csak néha halkabb, mint egy telefon értesítési hangja.
És lehet, hogy nem kell rögtön megjavítani mindent. Néha az is elég, ha végre lehalkítjuk a
riasztót.
Miért fontos, hogy legyen célod – még akkor is, ha nem mindig vagy lelkes?
Sokszor halljuk, hogy kell egy cél.
Mintha ez lenne a belépő a „rendezett”, „sikeres” élethez.
De a cél nem ezért fontos.
Nem azért, mert elvárás.
Nem azért, mert mások szerint így „helyes”.
A cél valódi ereje egészen máshol van.
A cél nem hajt – irányt mutat
A cél olyan, mint egy finom, távoli fény.
Nem vakít.
Nem sürget.
Nem tol előre erőszakkal.
Egyszerűen csak ott van előtted, és csendesen emlékeztet:
„erre van az irány”.
Amikor van célod, nem feltétlenül leszel gyorsabb, viszont tudatosabb leszel.
Könnyebb döntéseket hozni, mert van mihez mérned őket.
Kevésbé sodródsz, mert tudod, mi az, amihez visszatérhetsz.
És amikor elbizonytalanodsz – mert ilyen mindannyiunkkal történik –
nem elveszel, hanem megállsz, és újra kapcsolódsz.
A cél nem állandó lelkesedés
Fontos ezt kimondani:
a cél nem azt jelenti, hogy mindig lelkes vagy.
Nem azt jelenti, hogy minden nap motiváltan ébredsz.
Nem azt jelenti, hogy folyamatosan haladsz, és soha nem kérdőjelezed meg magad.
A cél sokkal inkább egy belső viszony.
Egy kapcsolat valamivel, ami fontos neked.
A cél csak ennyit mond:
�� „Ez az a pont, amihez minden lépés közelebb visz.”
És ez a mondat nem nyomást hordoz.
Hanem irányt mutat, értelmet ad a döntéseidnek, és megengedi, hogy ne kelljen
sietned.
Az út legalább olyan fontos, mint a cél
Sokszor azt hisszük, a cél majd „ott” ad választ mindenre.
Pedig a legtöbb felismerés nem a megérkezéskor történik,
hanem útközben.
Az úton derül ki:
mire van valójában szükséged
mi az, ami igazán fontos neked
hol vannak a határaid
és mennyi erő van benned
Az önbizalom nem abból épül, hogy elérsz valamit.
Hanem abból, hogy újra és újra megtapasztalod:
képes vagy lépni, dönteni, irányt választani.
A cél fókuszt ad a kis lépéseknek is
Amikor van célod, a kicsi sem lesz jelentéktelen.
Egy apró döntés, egy rövid megállás, egy „nem” vagy egy „igen”
mind értelmet nyer.
Nem azért, mert közelebb visz a sikerhez.
Hanem mert közelebb visz önmagadhoz.
És mi történik a végén?
Lehet, hogy eléred a célodat.
Lehet, hogy útközben módosítod.
És az is lehet, hogy végül mást választasz.
De egy biztos:
nem ugyanaz az ember leszel, mint amikor elindultál.
A cél egy emlékeztető.
…arra, hogy nem csak sodródni szeretnél az életedben,
hanem jelen lenni benne.
Tudatosan.
Kapcsolódva.
Önazonosan.
És néha ennyi bőven elég ahhoz, hogy megtedd a következő lépést ��
Felnőtt gyermekek – amikor a szülői szerepünk csendben átalakul
A változás ritkán kopogtat.
Inkább csak egyszer ott áll.
Nem hangos. Nem látványos.
Csak megjelenik – csendben.
Sokszor elkerülhetetlen.
Van, amikor pontosan tudjuk, hogy közeleg. Évek óta látjuk az apró jeleket, a lassú
elmozdulásokat. Mégis, amikor valóban megérkezik, mindig váratlanul ér.
Ilyen az is, amikor a gyermekünk felnő.
Nem egy pillanat, hanem sok apró elmozdulás
A felnövés nem egyik napról a másikra történik.
Nem egy nagy, ünnepélyes pillanatban, hanem apró, alig észrevehető
mozdulatokban.
Egy kérdés, – amit már nem tesz fel.
Egy döntés, – amibe nem von be.
Egy ajtó, – amit magától csuk be.
És egyszer csak ott állunk, és megértjük:
nem úgy van ránk szüksége, mint régen.
Ez a felismerés nem hangos. Nem drámai.
Mégis fáj.
Nem elveszítés – hanem szerepváltozás
Ez a fájdalom nem arról szól, hogy elveszítjük őt, hanem arról, hogy megváltozik a
megszokott szerepünk.
Az a szerep, amelyben mi voltunk:
a biztos pont,
a válasz,
a védelem.
Szülőként hosszú éveken át így élünk.
Figyelünk. Óvunk. Féltünk.
Előre gondolkodunk helyettük is.
Eléjük ugrunk, amikor leesnének. Elkapjuk őket, mielőtt megütnék magukat.
Aztán eljön az idő, amikor ezt már nem tehetjük meg.
És nem azért, mert nem akarjuk, hanem mert nem kell.
Egy újfajta szeretet tanulása
Ez a változás egy másfajta szeretetre tanít.
Olyanra, amely már nem kapaszkodik.
Nem irányít.
Nem ment meg minden áron.
…hanem hátralép.
Ez talán az egyik legnehezebb mozdulat, amit szülőként meg kell tanulnunk.
Elfogadni, hogy már nem mi tartjuk a kormányt.
…hogy hibázni fog.
…lehet, hogy fájni fog neki.
Ezek nélkül nem lehet igazán felnőni.
Másképp jelen lenni
A változás nem kérdezi meg, készen állunk-e.
Nem vár jóváhagyásra, csak halad. Visz magával.
Nekünk pedig közben meg kell tanulnunk másképp jelen lenni.
Nem előtte állva.
Nem helyette döntve.
Hanem mögötte – vagy mellette, ha hív.
Ez az a jelenlét, amely nem tolakodó, mégis biztos.
Nem irányító, mégis biztonságot adó.
A szeretet nem lesz kevesebb
A szeretet nem fogy el, csak átalakul.
Csendesebb lesz.
Szabadabb.
Kevésbé látványos.
…és talán egy kicsit fájdalmasabb is.
De ez a fájdalom nem veszteség.
Ez bizonyíték.
Bizonyíték arra, hogy valami jól sikerült.
Volt elég biztonság.
Elég szeretet.
Elég támasz ahhoz, hogy most el tudjon indulni.
És el is merjen.
Elengedni – szeretettel
A változás nem ellenség.
Nem hiba.
Nem kudarc.
A változás annak a jele, hogy az élet teszi a dolgát.
És nekünk, szülőknek, néha az a feladatunk,
hogy ne tartsunk vissza,
hanem elengedjünk.
Szeretettel.
Csendben.
Büszkén.
Kicsit könnyes szemmel.
És közben megtanuljuk ezt az igazságot:
Lehet, hogy most már nem előtte állsz.
De mögötte ott vagy.
És néha ez a legbiztosabb hely, ahol egy szülő lehet.
Hová tűnik a lelkesedés?
„Még tegnap szerelem volt, ma meg… hova tűnt?”
Ismerős? ��
Megveszel egy illatot, és az első napokban olyan, mintha egy alpesi völgyben
sétálnál friss zuhany után.
Fűszerek. Virágillat. Frissesség, lendület…
Két hét múlva meg:
�� „Oké… ez nem is az én illatom.”
Vagy belekezdesz egy új hobbiba, teljes szívvel. Ez lesz AZ.
Az életed új alappillére.
Aztán pár hét múlva ott porosodik a sarokban, és némán ítélkezik:
„Hol van az a nagy lendület? Az elhivatottság?”
Munka, kapcsolat, lelkesedés –
a forgatókönyv gyanúsan hasonló.
A kezdet: lángolás
Később: parázs
És itt jön a félreértés.
Sokan ilyenkor azt gondolják:
„Biztos velem van a baj.”
„Nem vagyok elég kitartó.”
Nem. Az agyad csak teszi a dolgát.
Az agyunk imádja az újat.
Dopamint kap.
Wow-élményt.
Tűzijátékot ��
Csakhogy a tűzijáték természete, hogy… elmúlik.
És amikor elmúlik, mi gyakran ezt hisszük:
�� „Elmúlt az érdeklődésem.”
Pedig sokszor nem az érdeklődés tűnt el, csak megszokottá vált.
Tűzijáték vs. radiátor
A kezdeti lelkesedés tűzijáték.
Látványos. Hangos. Rövid ideig tart.
Az igazi szeretet – legyen az munka, kapcsolat vagy tevékenység –
inkább radiátor.
Nem villog.
Nem csinál show-t.
De hosszú távon életmentő ��
Kevésbé látványos –
viszont ott van minden nap.
Nem a lelkesedés fárad el, hanem a figyelem.
Nem az a gond, hogy megununk dolgokat, hanem az, hogy elfárad a figyelmünk, és
ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni,hogy nagy megoldásokra van szükség:
– életmódváltás
– új cél
– új kapcsolat
– új munka
– új „én”
Pedig sokszor nem erre van szükség.
A megoldás meglepően egyszerű.
Nem napi 3 óra meditáció.
Nem „légy hálás” mantrák.
Csak ennyi: figyelem.
Egy pillanatnyi visszatérés.
Egy mély levegő.
Egy gondolat:
�� „Ja… én ezt amúgy szerettem.”
És ez nem nosztalgia.
Ez kapcsolódás.
Az újdonság elmúlik. Az érték nem.
Az újdonság mindig elmúlik. Ez sajnos törvényszerű.
Az érték viszont nem tűnik el –
csak néha poros lesz.
És nem kidobni kell, hanem letörölni róla a port.
Nem kell mindig lelkesnek lenned
Nem kell minden nap lángolni.
Nem kell mindent imádni.
Nem kell mindig motiváltnak lenni.
Elég, ha néha megállsz,
és felteszed ezt az egyszerű kérdést:
�� „Miért is szerettem én ezt?”
A válasz gyakran nem hangos.
Nem drámai.
Nem motivációs idézet formájában érkezik.
Hanem csendben.
A jelenben.
És néha ennyi pont elég ahhoz,
hogy a parázs újra meleget adjon ✨
Vagyok, aki vagyok
Talán az egyik legnehezebb dolog számomra, önmagamról írni. De úgy érzem, kicsit
fel kell fednem ki vagyok, ahhoz, hogy ezen az úton hitelesen és őszintén segíteni
tudjak másoknak.
A segítő szakmák számomra egyfajta kapcsolatok, ahol a siker két vagy több ember
őszinteségén, bizalmán és szimpátiáján alapszik.
Akik már ismernek, tudják ki vagyok valójában.
Egy gyerek, aki hosszú évtizedeken keresztül kereste saját magát, a saját útját;
egy anya, mama, aki néha túlon túl félti és óvja a gyerekeit, unokáját minden
számára rossznak ítélt dologtól;
egy testvér, aki néha nem érti, de mindig támogatja a másikat (mert voltak azért
karmolások, és kisebb csínytevések, hisztik és nagy nevetések);
egy barát, aki tud együtt nevetni és sírni is, ha úgy adódik;
egy kollega, aki segített átélni a szürkének hitt munkás hétköznapokat…
egy ugyanolyan ember, mint bárki más.
Az évek alatt viszont egyre erősödött bennem a segíteni vágyás. Az, hogy másoknak
átadjak abból a pozitivitásból, ami többnyire eltölt (mert nekem is vannak borúsabb
napjaim), hogy az évek alatt e téren megszerzett tudást, tapasztalást
kamatoztassam, használjam, átadjam.
Sokszor tettem fel magamnak a kérdést, mihez értek igazán, mi az, amivel szívesen
tölteném a hétköznapokat? Persze, nálam is elsőnek felugrott az utazgatás, a
különböző országok felfedezése, de vágytam valami építő jellegű dologra. Valamire,
amivel adhatok másoknak, amivel úgy érzem, engem is feltölt, miközben kis
szuperhősként a világot mentem meg. De a filmeken, meséken kívül nem léteznek
szuperhősök (vagy nagyon jól leplezik magukat). Nem tudom Macskanőként
megbüntetni a gonoszt, és megváltani a világot (a testi adottságim sem megfelelőek
hozzá), de talán tudok átadni a szeretetből, az önismeret tanulhatóságából, az
utadra találásról; a hálából, abból a pozitív energiából, amiben hiszek, hogyha
benned erős, az kihat másokra. Felemel, és lendületet ad.
Voltak, vannak és lesznek nehézségek. Ezt kár is lenne tagadni, hiszen emberek
vagyunk, és néha szeretjük is ezeket a kihívásokat. Éveken keresztül forrt bennem a
tenni akarás, de inkább bezártam magam egy kalitkába, onnan néztem a napok
múlását, és azzal vígasztaltam magam, hogy ez adja a biztonságot.
Most, hogy úgy érzem, eleget próbáltam, lassan fel kell húzni a függönyt, és kiállni a
színpadra. De minden nap hoz valami újat. Vajon lesznek-e nézők, és tetszik-e a
darab? Évekig lesz műsoron, vagy felteszik a polcra, mint egy átfutott, könnyen
olvasható, de nem túl kalandos forgatókönyvet?
A „színdarab” címe: Lelkünk hídjai
Mert sokszor nem az út hiányzik, hanem az összeköttetés.
Én ebben segítek: összekapcsolni azt, amit érzünk, gondolunk és megélünk.
Hidakat építsünk ott, ahol eddig csak kiabáltunk egyik partról a másikra.
Akkor kezdődjön! Jöhet egy bíztató taps. Én pedig megpróbálom a legjobb
önmagamat adni, és a saját utamat megtalálva, közben új tapasztalatokkal,
ismeretekkel gazdagodva elkísérni másokat egy jobb élet felé.
KinezMesék
Zoé és a Bátorságkő
Zoé egy érzékeny, kíváncsi kislány volt. Szeretett rajzolni, kérdezni, figyelni a világ
apró részleteit. Gyakran észrevette azt is, amit mások nem: a neszeket, az
árnyékokat, a csend mögött megbúvó gondolatokat. Ez a figyelmesség sok örömet
adott neki, de néha nehézséget is jelentett.
Zoé ugyanis félt. Nem mindig tudta pontosan megmondani, hogy mitől. Néha a
sötéttől, néha egy furcsa hangtól, máskor csak attól az érzéstől, amely hirtelen
megjelent a pocakjában. Amikor ez történt, a gondolatai összekuszálódtak, és úgy
érezte, mintha egy láthatatlan árnyék lopakodna köré.
Zoé egy este kis szobájában aludt, ahol akkor minden egy kicsit megváltozott.
Nappal a szoba világos volt, tele nevetéssel, játékokkal és színekkel.
Este azonban a fény elcsendesedett, a hangok elbújtak, és a sötét lassan, nagyon
lassan bekúszott a sarkokba.
Zoé ilyenkor mindig összébb húzta magát a takaró alatt.
Nem azért, mert bármi történt volna. Csak úgy.
A sötét olyan volt, amit nem lehetett jól látni.
És amit nem lehetett jól látni, az kicsit ijesztő.
– Anya… – szólította meg halkan.
Anya bejött, leült az ágy szélére, és betakarta Zoét.
– Tudod – mondta halkan –, a sötét nem csinál semmit. Csak ott van. Mint amikor
becsukjuk a szemünket.
Zoé nem volt ebben teljesen biztos, de Anya hangja olyan volt, mint egy puha takaró.
Zoé a mackóját a mellkasához szorította. Anya még megsimította a haját, majd
kiment.
A szoba csendes lett.
Ekkor apró fény gyulladt a szoba sarkában. Nem volt ijesztő, inkább olyan, mint egy
leesett csillag. A fényből egy kis manó lépett elő, csillagos sapkában.
– Hoppá – mondta a Manó. – Mindig elfelejtem, hogy a sötétben másképp látni. Most
jól belé rúgtam az ágy sarkába. – motyogott magában.
Zoé pislogott.
– Te… ki vagy?
– Csillag Manó – hajolt meg a Manó olyan mélyen, hogy majdnem felborult. – A sötét
esti segítője.
– A sötétnek vannak barátai? – kérdezte Zoé.
– Persze – mondta a Manó. – Csak halkak. És nagyon türelmesek.
Csillag Manó leült Zoé mellé az ágy szélére.
– Nem baj, ha félek? – kérdezte Zoé halkan.
– Nem – válaszolta Csillagmanó. – A kérdés csak az, mit kezdjünk vele.
– Amikor félsz – mondta –, nem kell elkergetni a félelmet. Elég, ha leülteted magad
mellé.
Zoé nem volt biztos benne, mit jelent ez, de a Manó már mutatta is.
– Most vegyél levegőt – mondta a Manó. – Érezd, ahogy beérkezik ide, a
pocakodba… és amikor kifújod, képzeld el, hogy a félelem is kimegy vele.
Zoé próbálta.
– Mintha könnyebb lenne – mondta.
– A levegő szeret rendet rakni, a pocak pedig szereti, ha figyelnek rá – válaszolta
Csillagmanó.
Zoé elmosolyodott.
– Most pedig – folytatta a Manó – hunyd be a szemed, tedd a kezed a homlokodra,
és képzelj el egy helyet, ahol jó lenni.
Zoé egy puha párnákkal teli kuckót képzelt el, ahol minden meleg és csendes,
nyugodt volt.
– Ügyes vagy – bólintott a Manó. – Most már van egy titkos helyed.
Csillag Manó ezután elővett egy apró, sima követ. Nem volt különlegesnek látszó
tárgy, mégis melegséget sugárzott.
– Ez a Bátorságkő. Nem azért működik, mert varázslatos, hanem azért, mert
emlékeztet arra, hogy képes vagy megnyugtatni magad. – mondta. – Nem beszél,
nem világít, nem ugrál. De emlékezik helyetted is.
Zoé megszorította.
– A bátorság tudod nem azt jelenti, hogy soha nem félünk – folytatta a Manó. –
Hanem azt, hogy tudjuk, mit tegyünk, amikor félünk.
– Elfér a zsebemben? – kérdezte Zoé.
– Kényelmesen – mosolygott a Manó. – A kövek nem szeretnek szorongani.
Zoé nevetett egyet, majd ásított.
– Most már aludhatsz – mondta Csillag Manó. – Én visszamegyek a csillagok közé.
Ebben a pillanatban halk szipogás hallatszott a másik szobából.
A kisöccse volt az.
Zoé felült az ágyban.
– Felébredt – súgta oda, az éppen távozó Csillag Manónak.
– Akkor menjünk – bólintott Csillag Manó.
A kisöccse az ágyában ült, a szeme csillogott a könnyektől.
– Rosszat álmodtam – mondta remegő hangon.
Zoé nem szólt rögtön. Leült mellé. A kezébe vette a Bátorságkövet.
Odasúgta a kisöccsének:
– Most csak szép lassan lélegezz! Be…és ki… – súgta neki hallkan.
A kisöccse először csak nézte.
Aztán ő is lassabban lélegzett.
A sírás elcsendesedett, mintha elfáradt volna.
– Itt vagyok – mondta Zoé halkan, majd odabújt hozzá az ágyban.
-Tedd most a kezed a homlokodra, és gondolj valami szépre. – Zoé egyre bátrabban
bíztatta kistestvérét.
A kisöccse elképzelt egy autóverseny pályát, ahol épp egy piros sportkocsival
száguldozik.
– Hát, nem biztos, hogy ez a legnyugodtabb hely a világon, de ha itt jól érzi magát? –
gondolta a Csillag Manó, miközben mosolyogva figyelte őket.
– Látod? A nyugalom szeret átsétálni egyik emberből a másikba. – súgta oda
Zoénak.
A két kisgyermek csendesen aludt. Csillag Manó pedig tovább indult, mert mindig
van még valaki, akinek jól jön egy kis bátorság.
Másnap délután nagymama érkezett hozzájuk vendégségbe.
Leültek az asztalhoz, teát ittak. Zoé büszkén mesélte, mi történt vele tegnap este.
Nagymama türelmesen, érdeklődve hallgatta.
– Tudod, Zoé… én is szoktam félni néha. – mondta a nagymama.
Zoé meglepődött.
– Te is?
– Igen – bólintott nagymama. – Csak felnőttként már csendesebben félek.
Zoé egy pillanatra elgondolkodott, majd odacsúsztatta nagymama kezébe a követ.
– Ha félsz, a kő majd emlékeztet, mit kell tenned. – kacsintott rá Zoé, majd büszkén
ment szobájába játszani.
Aznap este Zoé nyugodtan aludt el. Tudta, hogy a furcsa érzés visszajöhet.
De azt is tudta, mit csináljon vele.
És ez volt az igazi bátorság.
Tücsök mester és a múlt árnyai
Bence 10 éves volt, és nemrég új iskolába került. A szülei azért hozták el a régi helyéről,
mert ott néhány nagyobb fiú rendszeresen bántotta. Bár az új iskolában senki sem piszkálta,
és a tanárok is kedvesek voltak, Bence mégis gyakran érezte magát feszültnek. Néha
eszébe jutottak a régi iskolában történt dolgok: a gúnyolódó nevetések, a kellemetlen
szavak, és az az érzés, hogy nem tudja megvédeni magát.
Egyik délután, amikor a parkban üldögélt egy fa tövében, egy különös hangot hallott.
– Nagyon messze jársz, ugye? – kérdezte valaki halkan.
Bence meglepve nézett körbe. Egy apró, idősebb tücsök ült mellette egy levélen. A tücsök
szeme kedvesen csillogott, és a hangja nyugodt volt.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Bence.
– A tested itt van – magyarázta a tücsök –, de a gondolataid máshol. Olyan emlékek között
bolyongsz, amelyek már nem tudnak bántani, mégis ott motoszkálnak benned.
Bence elgondolkodott.
– Nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Hiába mondják a szüleim, hogy vége van,
néha még mindig olyan, mintha itt lennének.
A tücsök biccentett.
– Megmutatok neked egy módszert, ami segíthet.
– Hunyd be a szemed – mondta a tücsök –, és képzeld el, hogy egy vonalat rajzolsz a földre.
Az egyik oldalán van a múlt, a másikon a jelen.
Bence behunyta a szemét, és elképzelte a vonalat.
– Most mondd ki magadban: „A múlt már nem bánthat. Most biztonságban vagyok.”
Bence suttogva ismételte a mondatot. Furcsa módon egy kicsit megkönnyebbült.
– Most képzeld el azokat a rossz emlékeket, amik még nyomasztanak – mondta a tücsök. –
Mintha apró kavicsok lennének a zsebedben. Egyenként vedd ki őket, nézd meg őket, és
aztán dobd el őket egy képzeletbeli patakba!
Bence maga elé képzelte az emlékeket: az egyik kavics a csúfolódás volt, a másik az a nap,
amikor fellökték, a harmadik az, amikor egyedül érezte magát az iskolaudvaron. Egyenként
eldobta őket a képzeletbeli vízbe, és nézte, ahogy eltűnnek.
– Látod? – mondta a tücsök. – Nem kell mindent örökre magaddal cipelned.
– Most gondolj arra – folytatta a tücsök –, hogy most hol vagy. Képzeld el, hogy egy erős,
meleg fény vesz körül, ami véd és biztonságot ad. Ez a fény emlékeztet arra, hogy már
máshol vagy, új emberek között, új lehetőségekkel.
Bence elképzelte a fényt, és mély levegőt vett. Egyre könnyebbnek érezte magát.
Attól a naptól kezdve, amikor Bencére rátört a rossz érzés, tudta, mit kell tennie.
Képzeletben meghúzta a vonalat a múlt és a jelen között, elengedte a nehéz emlékeket, és
emlékeztette magát arra, hogy most már biztonságban van.
Egy hét múlva a parkban ismét megjelent a tücsök.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
Bence elmosolyodott.
– Könnyebb lett. Már nem félek annyira.
A tücsök elégedetten bólintott.
– Ne feledd, a múlt már mögötted van. Te döntöd el, hogy mit viszel tovább magaddal.
A bölcs tücsök újra hegedülni kezdett, Bence pedig boldog mosollyal az arcán sétált tovább
a parkban.
Bendegúz és a Figyelem Szuperhőse
Bendegúz egy vidám, kíváncsi kisfiú volt, akinek soha nem fogytak el az energiái. Az
iskolában azonban ez nem mindig jelentett jót. Gyakran beszélt óra közben, hintázott a
széken, és sokszor elkalandozott a figyelme. Nem arról volt szó, hogy nem akart figyelni –
egyszerűen nem tudott.
A tanítónéni sokszor rászólt:
— Bendegúz, figyelj! Ülj nyugodtan!
De hiába próbálkozott, pár perc után már megint mocorgott. Egyik nap az édesanyja látta
rajta, hogy szomorú.
— Mi a baj, kisfiam? — kérdezte gyengéden.
— Anya, én próbálok jó lenni, de nem megy. Olyan, mintha a testem mást akarna, mint a
fejem.
Édesanyja megsimogatta a fejét.
— Tudod mit? Ma este lefekvés előtt kívánj valamit! Hátha a kívánságod teljesül!
Bendegúz nem igazán hitt az ilyesmiben, de azért megpróbálta. Lefekvés előtt lehunyta a
szemét és azt suttogta:
— Bárcsak tudnék jobban figyelni és nyugodtabb lenni!
Éjjel különös dolog történt. Bendegúz arra ébredt, hogy szobáját halvány kék fény tölti meg.
Amikor felnézett, egy magas, titokzatos alakot látott. Kék és ezüst színű ruhát viselt, köpenye
pedig lágyan lebegte körül. A mellkasán egy fénylő embléma volt, rajta egy villám alakú
szimbólummal.
— Üdv, Bendegúz! Én vagyok Fókusz Kapitány, a figyelem szuperhőse! — mondta mély,
barátságos hangon.
— Egy… egy szuperhős? — pislogott Bendegúz döbbenten.
— Igen! És azért jöttem, hogy segítsek. Egy titkos módszert tanítok neked – a szuperhős
mozdulatokat! Ha megtanulod őket, könnyebben tudsz majd figyelni és nyugodtabb leszel az
iskolában!
Bendegúz izgatottan bólintott.
— Akkor kezdjük! – intett Fókusz Kapitány. -Helyezkedj el kényelmesen, és álló helyzetben
érintsd meg a bal kezed ujjaival a jobb térded, majd cserélj! — mutatta Fókusz Kapitány.
Bendegúz utánozta a mozdulatokat. Eleinte nehéznek tűnt, de pár ismétlés után már
könnyen ment.
— Ha ezt megcsinálod reggel vagy órák előtt, sokkal jobban tudsz figyelni!
— Most vegyél egy mély levegőt az orrodon át… tartsd bent egy pillanatra… és fújd ki
lassan, mintha egy lufit engednél ki!
Bendegúz mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta. Azonnal érezte, hogy
megkönnyebbült.
— Ha ideges vagy izgulsz, csak csináld ezt! Ez a nyugalom szuperképessége!
— Most pedig kövesd a szemeddel ezt a jelet! — Fókusz Kapitány a levegőbe rajzolt egy
végtelen jelet.
Bendegúz próbálta követni a szemével.
— Ezzel jobb lesz a figyelmedet és az olvasásod is könnyebb lesz!
— Most az utolsó lépés: mondj egy bátorító mondatot! Például: „Figyelmes vagyok és
könnyen tanulok!”
Bendegúz elismételte, és érezte, hogy valami megváltozik benne.
— Ez az! — bólintott Fókusz Kapitány. — Ha minden nap elvégzed ezeket a mozdulatokat, a
tested és a fejed jobban fognak együttműködni!
Bendegúz hálásan nézett a szuperhősre.
— Köszönöm! Én is szuperhős leszek! – örvendezett Bendegúz.
Fókusz Kapitány elmosolyodott.
— Mindannyiunkban ott rejlik a szupererő. Csak tudni kell, hogyan használjuk!
Egy kék villanás, és a szuperhős eltűnt. Bendegúz álmosan visszafeküdt az ágyába, és
mélyen elaludt.
Másnap reggel Bendegúz kipróbálta a szuperhős mozdulatokat, mielőtt iskolába indult.
Aznap sokkal könnyebben tudott figyelni, és a tanítónéni is megdicsérte.
— Ma milyen figyelmes vagy, Bendegúz! — mosolygott rá.
A kisfiú titokban elmosolyodott. Tudta, hogy a figyelem szuperhőse mindig ott lesz vele, és
hogy bármikor használhatja a mozdulatokat, amikor szüksége van rájuk.
És attól a naptól kezdve Bendegúz egy igazi szuperhőssé vált – a saját életében!
Bence és a Varázstornádó – Egy mesés kaland a figyelem birodalmában
Bence egy vidám, öt éves kisfiú volt, aki mindig tele volt energiával. Szeretett futkározni,
ugrálni, és minden érdekességre kíváncsi volt. Egy dologgal azonban gyakran meggyűlt a
baja: nehezen tudott egy dologra hosszabb ideig figyelni. Hol a ceruzáját ejtette el rajzolás
közben, hol elkalandozott a gondolata játék közben, és a meséket sem tudta végighallgatni.
Egy napon, amikor éppen a szobájában játszott, hirtelen egy különös forgószél jelent meg a
szoba közepén. De ez nem egy hétköznapi forgószél volt! Színes szalagok kavarogtak
körülötte, és a közepén egy kedves, csillogó szemű kis Manó állt.
– Szervusz, Bence! – köszönt vidáman a Manó. – Én vagyok Tornádó Tóbiás, a figyelem
manója! Azért jöttem, hogy segítsek neked összegyűjteni az elrepülő gondolataidat. Velem
tartasz egy kalandra?
Bence kíváncsian bólogatott.
– Akkor először varázsoljuk be magunkat a Figyelem Birodalmába! Ehhez egy kis mozgásra
lesz szükség. Ismételd utánam!
Tóbiás felemelte a jobb kezét, és a bal térdét érintette meg, majd fordítva.
– Ezt csináld utánam! – mutatta a mozdulatokat Tornádó Tóbiás, de aprócska lábaival hol
jobbra borult el, hol balra.
Bence nevetve próbálta utánozni a mozdulatot, és hamarosan könnyedén ment neki. Ahogy
csinálta, a forgószél lassan átvitte őket egy varázslatos világba, ahol a felhők között repkedő
színes pillangók és lebegő könyvek repkedtek a levegőben.
– Nézd csak azokat a pillangókat! – mutatott az egyik lebegő könyv felé Tóbiás. – Ezek
különleges pillangók! Csak akkor tudnak repülni, ha mindkét kezeddel egyszerre rajzolsz a
levegőbe.
Bence a levegőben kezdett hullámokat rajzolni mindkét kezével, mintha a pillangók szárnyai
lennének.
– Ez az! – kiáltott fel Tóbiás. – Így majd könnyebben tudsz figyelni!
Ahogy Bence rajzolt, a pillangók vidáman kezdtek repkedni, és a könyvek is kinyíltak, hogy
meséket meséljenek.
Tóbiás később elővett egy ragyogó, kék kristályt.
– Ez a figyelemkristály! De csak akkor világít igazán, ha helyesen lélegzünk. Próbáljuk ki
együtt!
Bence Tóbiás után csinálta:
– Vegyél egy mély levegőt az orrodon keresztül, mintha finom virágillatot szagolnál!
– Tartsd bent egy kicsit…
– Most fújd ki lassan a szádon, mintha egy gyertyát fújnál el!
Bence figyelmesen követte az utasításokat, és ahogy fújta a levegőt, a kristály egyre
fényesebben kezdett világítani.
Hirtelen egy hatalmas, fényes híd emelkedett ki a felhők közül.
– Ez a varázshíd vezet el a Belső Csend birodalmába – magyarázta Tóbiás. – De csak akkor
tudunk átkelni rajta, ha a kezünkkel nyolcasokat rajzolunk a levegőbe.
Bence lelkesen nekilátott, és hamarosan átkeltek a hídon, ahol egy hatalmas, fényes tó várt
rájuk.
A tó olyan sima volt, mint egy tükör.
– Ha meg tudsz állni egy lábon, a tükörben megláthatod a saját figyelmedet! – mondta
Tóbiás.
Bence egyik lábára állt, és próbálta megtartani az egyensúlyát.
– Ügyes vagy Bence! – bátorította a Manó.
Ahogy egyensúlyozott, a tó felszíne megmutatta neki, milyen figyelmes tud lenni, ha
gyakorolja ezeket a varázslatos mozdulatokat.
Miután minden feladatot elvégeztek, a varázstó hirtelen felragyogott, és egy szivárványos út
nyílt meg előttük.
– Eljött az idő, hogy visszatérj! – mondta Tóbiás. – De ne feledd: ha valaha úgy érzed, hogy
nehéz figyelni, csak próbáld ki ezeket a gyakorlatokat, és a gondolataid újra szép sorba
rendeződnek!
Bence bólintott, és egy pillanat múlva már újra a szobájában találta magát. De most valami
megváltozott. Úgy érezte, hogy könnyebben tud figyelni, és lelkesen mesélte el anyukájának,
milyen kalandban volt része.
Ettől a naptól kezdve, amikor érezte, hogy a gondolatai elkalandoznak, eszébe jutott Tornádó
Tóbiás és a varázsgyakorlatok – és egy mosollyal az arcán mindig visszatalált a Figyelem
Birodalmába.